Teru teru bōzu

Sziasztok

Egy időre ez lesz az utolsó bejegyzésem, de csak egy időre, tehát hamarosan vissza fogok térni, addig is jó olvasást, ha valaki a blogomra tévedne és találna valami érdekességet.

A Teru teru bōzu hagyományos, fehér papírból vagy szövetből, kézzel készített baba. A japán földművelőktől ered a szokás, hogy ezeknek a kis figuráknak egy zsinórt kötöttek a nyakukba, és kilógatták az ablakukon. Első ránézésre a Halloweenkor gyakori kísértet-bábokra emlékeztetnek. Úgy tartják, ezeknek az apróságoknak mágikus erejük van: jó időt hoznak, és megóvnak az esőtől. Japánban mindennapos jelenségnek számítanak. Főleg az Edo-korban váltak népszerűvé, mint oly sok más babona, a városlakók körében. A gyermekek készítették a kis babákat, egy nappal azelőtt, amikorra jó időt szerettek volna. Közben ezt a sort hajtogatták: "Jó-idő papja, kérlek, had legyen holnap jó idő!" A hagyomány szerint, ha az idő jóra fordul, szemeket rajzolnak neki, felszentelik sakeval meglocsolják, és hagyják elúszni a folyóban. Napjainkban a gyerekek papírzsebkendőből vagy négyzet alakú pamut darabból csinálják, kitömik a fejet, megkötözik alatta, és kilógatják az ablakon, ha napos időt szeretnének, leggyakrabban iskolai kirándulások előtti napokon. Több helyen is kapható előre elkészített bábú, újabban már elszakadtak a hagyományos fehértől, és különböző színekben és mintákban találkozhatunk velük. Sőt! Léteznek babák, melyek például konkrét mesefigurák bőrébe bújnak. Van egy híres japán bölcsődal, melyben teru teru bōzu szerepel. Asahara Kyoson írta, és Nakayama Shinpei szerezte, 1921-ben adták ki. A szóbeszéd szerint mint sok más bölcsődalnak, ennek is van egy mélyebb, sötét olvasata. Állítólag egy pap történetéből fakad, aki egy masszív esőzéses időszakban megígérte a földművelőknek, hogy kitisztítja az időt, és elállítja az esőt, ami tönkretette a terményeiket. Mikor a pap csődöt mondott, nem sikerült napsütést hoznia, kivégezték. Azonban több japán népi történész úgy hiszi, ez a történet is, akárcsak a többi, mely a teru teru bōzu keletkezését meséli, már jóval azután keletkezett, hogy a szokás széles körben eltejedt. Talán azért, hogy megmagyarázza a bábú kinézetét, ugyanis egy buddhista szerzetesre hasonlít.

Felhőatlasz

Sziasztok

Megint itt lennék, ma másodszorra egy újabb cikkel. Ezúttal egy film ismertetővel, ami hivatalosan is a kedvencem filmem lett. De nem is szaporítom tovább a szót, kezdjük is bele a Felhőatlasz Sextet előadásába.

Pi élete és Felhőatlasz az év legnagyobb könyvadaptációs vállalkozásai közül utóbbi hiába lett csodálatos élmény, még így is erősen megosztó. Aki azt hitte volna, hogy az év legnagyobb mozifilmes regényadaptációja A hobbit, az gondolja át még egyszer a kérdést. A legdrágább és legnagyszabásúbb adaptáció lehet, hogy Peter Jacksoné, azonban idén nem egy olyan irodalmi műből készült film, melyeket korábban megfilmesíthetetlennek tartottak. Ilyen például A Pi élete vagy a Felhőatlasz. Ráadásul ezen alkotások rendezőinek; Ang Lee, Tom Tykwer, a Wachowski-testvérek nem állt rendelkezésükre 9 órás játékidő, hiszen tudjuk, hogy olyat csak A hobbit rendezője és a film marketingesei képesek lenyomni a közönség torkán. Sőt, míg A hobbit filmverziója csak a regény eseményeinek sima krónikája, addig a másik két film megvalósítása komoly kreativitást igényel. A Felhőatlasz tehát mindössze 164 perces, az alapját pedig David Mitchell érdekes szerkezetű regénye jelenti. Ha a film történetéről kellene írnunk, akkor bizony nagy bajban lennénk. Míg a pár hete általunk is véleményezett Lopott szavakban három történet futott párhuzamosan a nézők szeme előtt, addig ebben a filmben hat sztorit követhetünk figyelemmel. Ezen történetek érdekessége, hogy egy kivételével nem direkt formában elevenednek meg előttünk, hanem elbeszélésként, levélként vagy valaki elmondásában. A történetek helyszíne különböző, az időpontjuk is különböző, mindegyik más és más korban játszódik, és persze a karakterek is különbözőek. Persze azt tudni kell, hogy ennek ellenére a készítők szinte mindegyik főbb figurát ugyanazzal a színészgárdával játszattak el, így egy-egy színész, például Tom Hanks, Halle Berry, Hugo Weaving, Hugh Grant 4-6 karakter bőrében is feltűnhet.

Persze nem teljesen különálló sztorikról van szó, hiszen egy-egy konkrétan is kapcsolódik egymáshoz az elbeszélési metódus miatt, de gondolati síkon a többi is összeköthető. A Felhőatlasz történetei ráadásul hangnemükben is igencsak eltérnek, hiszen akad humoros, romantikus, drámai, sőt, rejtélyre összpontosító sztori is, van sci-fis, hidegháborús és kalandos is, abban azonban mind megegyezik, hogy nem csak a felszínüket érdemes nézni, hanem a teljes műélvezethez mögéjük is kell látni. És a film megítélése sajnos igencsak múlik azon, hogy ki mennyire akarja vagy tudja megérteni. Szó sincs arról, hogy aki megérti, annak mindenképpen tetszeni fog a film, akinek pedig nem tetszik, az hülye és az is marad, de azért azzal a csalódás elkerülésének érdekében illik tisztában lennie a nézőnek, hogy mire vállalkozik, ha belekezd a Felhőatlaszba. Például arra, hogy oda kell figyelnie a filmre. Nem olyan bonyolult megérteni a Felhőatlaszt, hiszen bár igaz, hogy a hat történet a könyvvel ellentétben párhuzamosan fut egymás mellett, de egyik sem túl bonyolult, mindegyik tökéletesen elkülöníthető. Gondot mindössze a legelején fog az jelenteni, hogy az emberre zúdul egy csomó információ, alaphelyzet és időbe telik, míg el tudjuk helyezni a szóban forgó szituációkat. De persze az sem baj, ha mindez nem történik meg, hiszen a mesék előrehaladtával a korábbi információk és történések is egyre érthetőbbé válnak, ha elsőre esetleg még homályosak lettek volna. Érdekesség, hogy a filmet Tom Tykwer és a Wachowski-testvérek szegmensenként forgatták egymástól teljesen külön, mind térben, mind időben. Ez még nem is lenne akkora baj, hiszen a különálló történeteknek nem tesz rosszat a különböző stílus, ráadásul a remek vágás segítségével nagyon jól összefűzték a látványos és szépen fényképezett sztorikat.

Kár, hogy pár tényező kizökkentheti a nézőket, például az olykor elég fura maszkok, vagy a már említett színészsokszorozás, mindkettő érdekes élmény, azonban mégsem elengedhetetlen kellék. A Felhőatlasz olykor csúnyán szájbarágós, máskor pedig meglepően homályos, mégis összességében remek filmélmény lett. Aki az elején felül a hullámvasútra az minden bizonnyal a végén úgy fog lekászálódni róla, hogy forog a feje és elsőre azt sem tudja, hogy mi történt vele, csak abban biztos, hogy valami nagyszerű dolog. Szó se róla, a végeredmény biztos, hogy meg fogja osztani a nézőket, amiben mindenképp a rendezők a ludasak, hiszen az ő dolguk lett volna az is, hogy művüket közelebb hozzák a nézőkhöz. Manapság ugyanis legyen bármennyire is elgondolkodtató és mély egy film, csakis a befogadótól függ a megítélése, s bizony ezúttal nem sok választja el a Felhőatlaszt attól, hogy üresnek és sekélyesnek bélyegezzék meg. Viszont, ha eltekintünk a véleményektől, azt senki sem tagadhatja, hogy rettenetesen ambiciózus vállalás volt a rendezők részéről a film elkészítése, s csak reménykedni lehet abban, hogy a hatalmas anyagi bukás ellenére láthatunk még a Felhőatlaszhoz hasonló nem mindennapi alkotásokat.

"Létezni annyi, mint érzékelhetőnek lenni, így önmagad megismerése csak mások szemén keresztül lehetséges. Halhatatlan életünk alakulása a szavainknak és a tetteinknek következménye, melyek egymást erősítve vezérelnek keresztül minden időn... Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz a múltban és a jelenben... és minden bűntettel, vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá."

Kimura Rei

Sziasztok

Ez alkalommal egy szintén kedvenc írómról írok, aki ráadásul egy japán nő, Kimura Rei. A Trivium könyvkiadó 2 könyvét adta ki magyarul, de még ezeken kívül vannak még, legközelebb várható könyvei a Catatan Ichiyo, Like a willow tree és a Japanese magnolia. De lássuk a két könyvet, amit eddig még nem említettem nevükön.

Japán rózsa

Japán a második világháborúban. A festői kis faluban, Matsumotoban élő két fiatal lány, Sayuri és Reiko elindul a háború sújtotta Tokióba, hogy megtalálják egyikük vőlegényét. Otthoni környezetükből kiszakadva munkát vállalnak egy kórházban, ahol szembesülnek a háború valódi arcával: Sayuri öccsét csapatszállító hajójával együtt elsüllyeszti egy amerikai tengeralattjáró, míg barátnője vőlegényét összeroncsolt testtel, haldokolva látja viszont a kórházban. Amikor barátnőjét is megöli egy amerikai bomba, Sayuri bosszút esküszik: férfinak álcázva magát kamikáze pilótának áll. A végső bevetésen azonban kudarcot vall s ellentétben kiképző tisztjével, aki egyben a szerelme is, túléli az akciót, sőt arra is fény derül, hogy tudatosan megtévesztette a császári hadsereget. A duplán szégyenteljes esemény eltusolása érdekében a katonai bürokrácia úgy határoz, hogy el kell tűnnie még a nyilvántartásokból is. Új nevet kap, száműzik vidékre, itt talál rá napjaink egy szemfüles újságírónője, akinek ha nehezen is, de lassanként megnyílik a „japán rózsa”. Kimura Rei regényében izgalmas csatáknak lehetünk tanúi, ám ezek az összeütközések egyben a japán társadalmi hagyományoknak és egy modern világnak az emberekben zajló konfliktusai, melyeket úgy tűnik az amerikai bombázók sem tudtak szétzúzni. A történet szerkezete is erre utal: ide-oda ugrál a múlt és a jelen között, miközben felsejlik előttünk egy mai ésszel felfoghatatlan kasztrendszer, ahol a nők a legteljesebb alárendeltségben éltek. Sayuri története amolyan japán „haza és szerelem” eposz, melyben a legősibb túlélési ösztönök, egyfajta szellemi emelkedettség és egy fájdalmas, lemondásokkal terhelt gyönyörű szerelem képét rajzolja elénk a szerző.

Pillangó a szélben

Tojin Okichi, aki akarata ellenére az első amerikai konzul ágyasa lett Japánban. Okichi 1841-ben látta meg a napvilágot egy kis Japán faluban. Kivételes szépség volt, ezért az apja gésának szánta. A lány el is kezdte kitanulni a mesterséget, majd egyik hazalátogatása alkalmával megismerkedett egy asztalossal, akivel szerelmesek lettek egymásba. Meg is történt az eljegyzésük, de aztán partra szálltak az amerikaik hajói és Japán térdre kényszerült. Shimoda kis halászfalu Japánban, a 19. század második felében. A falu szegény lakóinak legfőbb gondja az évenként lecsapó tájfun. Most azonban a történelem vihara is rájuk zúdul. Itt száll partra az amerikai hadiflotta, és az ország megnyitását követeli. Konzulátus nyílik, s az élére az idős vörös óriás, Towsend Harris kerül. Az anyák féltik leányaikat a hús örömeit követelő „idegen ördögöktől”. A túl szépnek született Okichi meggondolatlanul a főutcán megy haza a fürdőből, Harris megpillantja, és tűzön-vízen, vőlegényen átgázolva magának követeli. A soogun elfogatja a lányt, aki végül az erőszaknak engedve a konzul ágyasává lesz. Így Japán is előnyösebb feltételeket csikarhat ki Amerikától. A falu lakóit ez legkevésbé sem érdekli. Az ő szemükben Okichi szajha, az idegen ágyasa. Az érzékeny Okichi életét derékba töri, hogy néhány évig a konzul használja, majd hazaköltözésekor mint kidobható szemetet elhajítja. Távozása után becsületesen, önállóan szeretne élni régi nagy szerelmével. Egy nőnek azonban nem bocsátanak meg egykönnyen a férfivilágban, és a múlt szorítása mindennél erősebb. Pontos és alapos korrajz ez a regény is, akárcsak a 2010-ben megjelent Japán rózsa. Néha egy-egy finom hasonlat futama a sorok között, mintha Okichi pengetné bánatosan samisenje húrjait. Megérzések, jósálmok, hiteles japán misztika, egy túlérzékeny, képzelgésre hajlamos lélek nem e világi fogódzói az olvasó lelkét is mindvégig megpengetik.

Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú

Sziasztok

Tudom, hogy furcsának, nevetségesnek és képtelennek fogjátok tartani, de igen, tényleg létezik a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú. Amikor a barátnőimmel megtudtuk, mi is halálra röhögtük magunkat, ezért úgy gondoltam veletek is megosztom ezt az élményt.

A Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú (LRE) egy vallásparódia istennője, aki paradox módon egyszerre láthatatlan és rózsaszín. Az LRE az istenhívők vallásos meggyőződéseinek, „vakhitének” karikatúrájául szolgál. A szatíra a hitet elsősorban episztemológiai, logikai szempontból kritizálja, de hozzánőttek más elemek is. A többség egyetért abban, hogy ebben az álistenségben valójában senki nem hisz igazán. A vallásosak hitének kritizálására vagy nevetségessé tételére mégis elterjedt dologgá vált, hogy egyesek, elsősorban ateisták, az egyszarvú hívőinek vallják magukat. Az első írásos utalás a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúra a Usenet alt.atheism hírcsoportjában jelent meg először 1990 és 1992 között. Elsősorban az internetes kultúra segítségével vált ismertté, az alt.atheism hírcsoporton kívül előfordul még fórumokon, illetve több, róla szóló weblapon. Lényege az, hogy arra emlékeztesse a hívőket, hogy az ő igehirdetésük valószínűleg pont olyan hiteltelen és komolytalan az ateisták szemében, mint mikor egy ateista prédikál a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúról, a következő idézet rávilágít a paródia lényegére:

 „A Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú óriási spirituális erővel bíró lény. Tudjuk ezt, hiszen képes láthatatlan és rózsaszín lenni egyszerre. Mint minden vallás, a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú Hit is egyszerre alapul a józan észen és a hitbéli meggyőződésen. Hisszük, hogy rózsaszín és az eszünkkel tudjuk, hogy láthatatlan, mivel nem látjuk.”

Gyakran mutatnak rá, hogy láthatatlansága miatt lehetetlen bebizonyítani, hogy a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú nem létezik, ugyanúgy, mint ahogy Isten létezését sem lehet tudományos módon cáfolni. A rajta alapuló paródia része, hogy meghatározó sajátosságai, azaz a „láthatatlanság” és a „rózsaszínség” a „hívők” szerint következetlenek és ellentmondásosak. Követői gyakran humorosnak tartott vitákba bonyolódnak egyéb tulajdonságait illetően, például hogy teljesen láthatatlan-e, vagy esetleg megjelenik a benne hívők számára. A gyakran gyötrelmes viták során az ellentétes nézetek képviselői néha egészen bonyolult okfejtésekbe bocsátkoznak, ami a sok vallásra jellemző hitviták egyfajta paródiája kíván lenni. Ennek ellenére mégis sikerült már megegyezésre jutni néhány tulajdonságáról, általában a leghumorosabbnak tartott, vagy legmeghökkentőbb változatok nyernek általános elfogadottságot. Például többé-kevésbé elfogadott, hogy kedveli a sonkás és az ananászos pizzát, bár néhány vegetáriánus szerint az LRE vegetáriánus, így mindenképpen az ananászos és a gombás pizzát részesíti előnyben. Az ananászt illetően mindenképpen egyetértés van, ahogy abban is, hogy a szalámit ki nem állhatja.

„Általánosan elfogadott az is, hogy az LRE zoknikat visz maga mellé a mennybe, amely megmagyarázza, miért tűnnek el olyan gyakran. A zokniknak a szennyesből való mennybemenetele különböző elméletek szerint jó vagy akár rossz jel is lehet.”

Carl Sagan a Korok és démonok című könyvében megjelent írásában megfogalmaz egy, a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúhoz hasonló ötletet: „Tűzokádó sárkány lakik a garázsomban.” Az írásban a szerző garázsában egy láthatatlan, anyagtalan, hideg lángot okádó sárkány lakik, melyet semmilyen műszerrel vagy módszerrel nem lehet érzékelni.

A rózsaszín egyszarvúk hozzanak nektek szép álmokat és ananászos pizzát.

RPG

Sziasztok

Igen, tudom, hogy azt ígértem a nyárra több bejegyzés lesz, de sajnálatos módon becsöppentem a játékok világába. Még ugyan nem mondtam, de rajongok az internetes RPG játékokért, amiket sikeresen letöltöttem egy nagy részét. A legtöbbet már ugyan ismertem, de jó érzés volt kijátszani. De várjunk csak, mi is az az RPG?

RPG

A szerepjátékok, rövidítve RPG-k, az angol role-playing game-ből származó videojátékok egyik műfaja, melyek a szerepjátékokhoz hasonlítanak. Személyi számítógépre és konzolokra készülnek. Nem különböznek jelentősen a konzolokra és más platformra készített RPG-ktől, gyakran írják át a konzolos játékokat PC-re és fordítva, jelentősebb eltérést az irányításban lehet tapasztalni. Az első számítógépekre készített szerepjátékokat Dungeons & Dragons és más korai szerepjátékok inspirálták, melyekhez hasonló játékélményt próbáltak létrehozni. Az RPG-k két kategóriára oszthatóak aszerint,mekkora hangsúlyt fektetnek az akcióra, a harcra és mennyit a történetre, beszélgetésekre és más, nem akciódús RPG játékelemekre. A harcra összpontosítóakat nevezzük hack 'n slash-nek, magyarul értsd „üsd 's vágd”, amelynek egyik ismert képviselője a Diablo. A több szerepjáték elemre és történetre építő jellemző RPG-k a BioWare-tól a Baldur's Gate és a Dragon Age: Origins , Knights of the Old Republic, Bethesdattól az The Elder Scrolls sorozat vagy a Black Isle Studios Fallout című játéka, illetve a Square_Enix Final Fantasy és Dragon Quest sorozatai. A számítógépes szerepjátékok speciális változata az MMORPG, Massively Multiplayer Online Role-Playing Game, amely nagyon sok szereplős online szerepjáték, amely az interneten, online játszható szerepjáték.

Az RPG-k egy másik jellemzője és fontos eleme a fejlődésrendszer. A fejlődésrendszer alapja általában a tapasztalati pont, XP rövidítéssel az azonos jelentésű angol experience point, melyeket a játékos karakter a cselekedetei vagy pályarészek után kap, amellyel különböző képességeit fejlesztheti, például az erejét vagy kardfogatását, amit ha növel, nagyobb sebzést képes okozni a kardokkal. A fejlődési rendszer legtöbbször több ágra oszlik, így a játékos karakterét különböző specializált irányokba alakíthatja, így kialakítva a tipikus közelharcost, íjászt vagy varázslót. Az FRPG - Online Fórumos Szerepjáték szintén a szerepjáték egy közismert formája. Az ott leírtak erre is ugyanúgy vonatkoznak. A játék egy hatalmas világban játszódik, amelyben NJK-k élnek, és a karaktereket a játékosok személyesítik meg. A Kalandmesterek, KM vagy Mesélő kalandokat szerveznek, amelyen JK-k vehetnek részt. A KM ügyel a játék menetére, a szabályok betartására. A KM írja le mi történik, a Játékosok reagálnak rá, és megpróbálják megoldani a helyzetet, vagy csak egyszerűen leírják, mit csinál erre a karakterük. A legtöbb fórumos szerepjáték oldalon van lehetőség Mesélő nélküli játékra, ekkor a játékos karakterek maguknak mesélnek, ők írják le a környezetüket, az eseményeket. Ilyenkor többnyire lassabb játékok történnek, például a karakterek csak beszélgetnek.

Allods Online 

Személyes kedvencem ez az MMORPG , az Allods Online, amivel nagyon sokáig játszottam. Az oroszországi Nival Online fejlesztői korábban a népszerű Heroes of Might and Magic V és Rages of Mages játékokon kamatoztatták tudásukat. 2009 elején bejelentett Allods Online című MMORPG alkotásukkal kiléptek az egyszemélyes játékok vonzásköréből és fantáziavilágon nyugvó űropera készítésére adták fejüket. Allods Online világában az asztrális anyagban úszó szigetek között Csillagközi Hajókkal közlekednek a bátor hősök. A játékosok két egymással szembenálló frakció a League és Empire között választhatnak. Lenyűgöző történetvezetés, klasszikus szerepjáték szabályrendszer és játékmenet, valamint látványos asztrális csaták jellemzik az Allods Online univerzumát.

Ib

Ezt a játékot, mér egy korábbi cikkemben említettem, amikor PewDiePie játszott vele. Ez alkalommal én magam is kijátszottam többször is, sajnálatos módon először a legrosszabb befejezést. A történet Isabella(Ib) körül forog, aki egy 9 éves iskolás lány és a szüleivel egy Szépművészeti Múzeumba látogatnak, ahol Ib átkerül a festményen túli világba. Ebben a világban a festmények és a szobrok életre kelnek. És amellett, hogy meg kell fejteni a rejtvényeket, a rózsára is vigyázni kell, ugyanis Ib vörös rózsája jelzi, hogy mennyire sebezhető, 5 sebzés és meghal. A játékban talál egy kék rózsát, ami a nála 9 évvel idősebb Garry tulajdona. Garry szintén átkerült ebbe a világba, de egy festmény elvette tőle a rózsát és eszméletét vesztette. Ib vízbe tette a rózsát, ezzel Garry magához tért és együtt keresik a kiutat. A játékban megjelenik még egy lány, a sárga rózsa Mary. Azonban mikor a két lány és Garry külön válnak, a fiú tudomására jut, hogy Mary nem is igazi, csak egy életre kelt festmény és hogy megszerezzék a kulcsot, el kell égetni Mary festményét. Aki ismeri, vagy játszott a játékkal az érteni fogja miért vicces az a kép, amit bevágtam.

Resident Evil

Sziasztok

Sajnálom, hogy csak most tudok írni, de most van csak időm, végre nyári szünet. Amellett pedig Duna mentén lakom és nagy az árvíz veszély, ez is egyik oka a kihagyásnak. Ami a mostani cikket illeti, a cím senkit ne tévesszen meg, amit egyszer már írtam ezzel a címmel az a film, ez pedig a játék, vagy ha úgy jobban ismerős, a Biohazard.

A Resident Evil, Japánban Biohazard, egy túlélőhorror videojáték, amelyet a Capcom fejlesztett és adott ki eredetileg Sony PlayStation-re, majd nem sokkal később PC-re Sega Saturn-ra. 2002-ben kiadtak egy fejlettebb grafikát és új játékmenetbeli elemeket tartalmazó remake-et Nintendo GameCube-ra. 2006-ban pedig az eredeti PlayStation játék portját Nintendo DS-re Deadl Silence alcímmel. Ez a verzió tartalmazott egy teljesen módosítatlan játékmódot, amely mindenben megegyezik az eredeti játékkal és egy "Rebirth" módot, ahol az új feladványok és ellenségek mellett olyan játékmenetbeli újítások vannak, amelyeket a konzol érintőképernyőjének kihasználására terveztek. Ez volt az első olyan játék, amely a túlélőhorror kategóriába sorolta magát. A név az Alone in the Dark-ból ered, ami az ambient survival horror címmel élt. A Game Informer amerikai játékmagazin minden idők legfontosabb videojátékának nevezte a címet Nagymértékben inspirálta a Sweet Home című korábbi Capcom játék. Mikami Sindzsi-t eredetileg azzal bízták meg, hogy egy olyan horrorjátékot készítsen, amely egy a Sweet Homehoz hasonlóan egy kísértetjárta kúriában játszódik. A Resident Evil elindításakor 2 karakter között kell választani. Ezek Chris Redfield és Jill Valentine. A szereplők fő történeti szála megegyezik, de a végigjátszás alatt bejárandó útvonal más. A játék rögzített külső kamera előtt játszódik. A hátterek előre renderelt állóképek, ezen kívül minden más 3D poligonos megjelenítést kapott. Néhány helyszínen felbukkannak a játékoson és az ellenfeleken kívül más mozgó objektumok, például a tűz. Jellemző, hogy a felvehető, használható tárgyak enyhén elütnek a háttértől. Az irányítókart balra-jobbra forgatva a főszereplő az iránynak megfelelően fordul, a kart előre-hátra tolva indul el vagy hátrál.

A játék célja, hogy a begyűjtött dokumentumok segítségével átverekedje magát azokon a feladványokon, amiket a kastély tartogat. A kiemelten fontos tárgyak, például kulcsok segítségével új helyekre nyer bejutást a játékos és így adódik lehetősége a történet tovább görgetésére. Az irányított karakter különböző fegyvereket vehet a kezébe, amik lőszerutánpótlása limitált. Mérlegelni kell a fegyverhasználati szituációkat, bizonyos esetekben érdemesebb az ellenfelek elől elfutni. Sérülés esetén az elsősegély spray nyújt segítséget, de a helyenként felvehető növények és azok kombinációja is javítja a karakter állapotát. A főszereplők limitált számú tárgyat vihetnek magukkal, Chris 6, Jill 8 hellyel rendelkezik. A felesleges tárgyakat a kastély több pontján elhelyezett ládákba helyezhetjük el. Amit beteszünk az egyik ládába, az a másikban is ott lesz. Menteni az írógépeknél lehet, de a játékosnak szüksége van ezen művelethez egy festékszalagra is, ami korlátozza a végtelen számú mentési lehetőséget. A történet folyamán több, különböző típusú ellenféllel találkozhat a játékos. A leggyakrabban a húsevő zombik bukkannak fel, de mellettük fertőzött kutyákkal, hollókkal és óriás pókokkal is meg kell megküzdeni. Egyedi ellenfelek a vadászok, a kimérák és egy biológiai fegyver, a Tyrant. Egy sor különleges gyilkosság történt Racoon City mellett, ahol az áldozatokon a kannibalizmus jeleit lehet felfedezni. Az ügy kivizsgálására egy különleges osztagot rendelnek ki. Ők a S.T.A.R.S, különleges taktikai és mentő csapat, angolul Special Tactics and Rescue Squad és két alakulattal rendelkeznek: Aplha és Bravo csapat. A Bravo csapatot küldik elsőként, de a kapcsolat megszakad velük, ezért a helyszínre siet az Aplha csapat is, hogy felderítsék a történteket. A játékos az Alpha csapatból választhat egy karaktert. Ez Chris Redfield vagy Jill Valentine lehet. Jill nagyobb tűzerővel rendelkezik és a zárnyitó készletével több titkos helyet tud felnyitni és azokból extra tárgyakat begyűjteni. Chris alacsonyabb tűzerővel bír, de jobban bírja a sebesüléseket. A játékban két támogató szereplő van, Barry Burton és Rebecca Chambers. Barry az Alpha csapat fegyver szakértője, aki Jillnek segít a fegyverkezésben. Rebecca a csapat orvos szakértője, Chris segítségére lesz a történet során. Albert Wesker a S.T.A.R.S kapitánya és az Alpha csapat vezére. Brad Vickers a csapat helikopter pilótája. További szsereplők keveset fordulnak elő a történet során. Joseph Frost, az Alpha csapat hatodik tagja, aki a játék kezdő videójában meghal. Enrico Marini, a Bravo csapat vezetője, hozzá kapcsolódik a játék egyik nagy csavarja. Richard Aiken egy rádiót ad a játékosnak, amivel Brad rádió adását lehet majd befogni. Kenneth Sullivan a Bravo csapat tagja, ő az Alpha csapat érkezésekor meghal. Forest Speyer hulláját egy erkélyen lehet majd megtalálni rengeteg holló társaságában.

A játék 1998 július 24-én kezdődik. Az Alpha csapat megtalálja a Bravo csapat helikopterét, de túlélők nincsenek a gép körül. Egy pisztolyt markoló levágott kézfejet fedeznek fel és további nyomok után kutatnak, amikor egy csapat vérengző kutya támad a csapatra. Joseph Frost rögtön az állatok áldozatává válik, Brad Vickers pedig bepánikol és egyedül menekül. A csapat menekülésre kényszerül, kis futás után egy kastélyban találnak menedékre. Azt hiszik egyedül vannak. A kutyák dühösen kaparják az ajtót, de nem jutnak be. A négyre fogyatkozott csapat, Albert Wesker, Chris Redfield, Jill Valentine és Barry Burton csapdába esik. Attól függően, hogy melyik karaktert választja a játékos, az egyik szereplő elhagyja a csapatot. Chris esetén Barry, Jill esetén Chris. Egy pisztolylövés hangja csendül fel, majd a játékos irányította karakter elindul a felfedezésére. Ezen a ponton kapjuk meg az irányítást és indulhat el a kastély felfedezése. Az első felfedezésként a Bravo csapat egyik tagját, Kenneth J. Sullivant találjuk holtan, amint egy zombi éppen lakmározik belőle. A helységek további felfedezésével lassan megtaláljuk a többi Bravo csapat tagot is. Richard Aiken méregtől haldoklik és utolsó tette egy rádió adóvevő átadása az irányított főszereplőnek. Forest Speyer egy erkélyen lesz meg, ahol a hullából lakmározó hollók megtámadják a játékost. Enrico Marini elmondja nekünk, hogy a csapat egyik tagja áruló, majd egy nem látható valaki lelövi őt. A kúrián átvezető út rejtvényekkel, csapdákkal és borzalmakkal van kikövezve. Az elszórt dokumentumok és napló töredékek arra utalnak, hogy az Umbrella Corporation, egy medikai multi cég egy titkos kutatócsoportja egy sor illegális kutatást végzett az épületben. A kutatás eredményei az épület környékén élő szörnyek, akik veszélyt jelentenek a kastélyban élő emberekre is a rendkívül fertőző T-vírusnak. A kastélyt bejárva, több alagút, átjáró és épület után a játékos egy titkos földalatti kutatóbázist fedez fel, ahol az Umbrella Corporation kísélteibe botlik, közte a Tyrantel. A laboratóriumban derül ki, hogy Wesker kettős ügynök és behálózta az Umbrella Corporation és megöli őt az egyik szörny. A másik játszahtó karaktert egy Wesker által bezárt cellába találjuk meg, aki segít az önmegsemmisítő rendszer aktiválásában. Chris, Jill és a segítő szereplő, Chris esetén Rebecca, Jill esetén Barry, a helikopter leszállóhoz tart, de szét kell válniuk a sok ellenfél miatt. A játékos folyamatosan tartja a kapcsolatot Braddel és a másik két menekülővel, de megtámadja őket a Tyrant, a T-vírussal alaposan fertőzött ember formájú szörny. Miután sikeresen legyőztük a Tyrantet, a menekülők elérik a helikoptert és a játék helyszíne megsemmisül. Az eredeti PlayStation változathoz képest történt pár változtatás a játék angol nyelvterületen kiadott változataiban. Az észak-amerikai és európai változatokban az intro filmet erősen megvágták. Kikerült a csonkolt holttest, a zombikutya lelövése és Joseph halála sem látható. Kivágták még Chris Redfield cigaretta meggyújtását is. A Japán kiadásban a játék végén Fucsigami Fumitaka énekel, ez minden más régióban kimaradt. Magából a játékból kihagyták az automata célzórendszert és csökkentették az írógépszallagok mennyiségét. A Capcom a 4 dimenziós ládákat is meg akarta szüntetni, az egyik ládába berakott tárgy nem vehető fel egy másikból, de végül elvetették az ötletet. A később megjelent GameCube újrakiadásban megtalálható egy rejtett nehézségi szint, a Real Survival, ahol a 4 dimenziós ládák között nincs kapcsolat. A Japán kiadás is angol nyelvű dialógusokat és japán feliratott kapott. Felvették a japán szinkront is, de végül nem használták.

The Prodigy

Sziasztok

Szerintem senki nem gondolná ezt rólam, de ez egy szintén kedvencnek számító együttesemről szóló cikk lesz. Aki nem szereti ezt a stílust, az ne olvassa el, a többieknek pedig jó szórakozást.

The Prodigy

A The Prodigy  egy elektronikus zenét játszó brit együttes, jelenlegi tagjai: Keith Flint ,frontember, énekes, Maxim Reality, énekes, MC és Liam Howlett, zeneszerző, billentyűs. A kilencvenes évek végén bekövetkező nagy elektronikus zenei forradalom egyik legnépszerűbb képviselőjének tekinthetőek, a Chemical Brothers, Fatboy Slim, Crystal Method, és számos egyéb formáció mellett. Nemcsak több mint 20 millió lemezt adtak el világszerte, ami az elektronikus zenei műfajban egyedülálló, hanem szakmai elismeréseket is arattak, így pl. Grammy-jelöléseket, az MTV Music Awards és a Rolling Stone magazin díjait, nem utolsósorban pedig kétszer a Brit Award-öt „a legjobb brit tánczenekar” kategóriában. Zenéjük számos stílus jegyeit viseli magán: rave, hardcore techno, a 90-es évek ipari zenéje, az alternatív rock, a big beat és később az énekben a punk elemek is megjelennek. A Music for the Jilted Generation lemezborítóján „The Prodigy”-ként szerepeltek, a The Fat of the Land idején „Prodigy” volt látható, majd az Always Outnumbered, Never Outgunned 2004-es borítóján megint ott a „The” előtag. Howlett erről azt nyilatkozta, hogy a nevük mindig is változatlanul The Prodigy volt, és a változtatás csakis azért történt, hogy a nevük jól elférjen a borítón. A történet a Braintree nevű kisvárosban született és kamaszkorában klasszikus zongorai tanulmányokat folytató Liam Howlett-tel kezdődött.

A gimnáziumi évek környékén Howlett elkezdett DJ-skedni, mint a Cut 2 Kill nevű hip-hop zenekar tagja. A nyolcvanas évek legvégén azonban egy veszekedés után elhagyta a formációt, és elkezdett saját zenéket írni, illetve egy magnóval mixelni, eleinte csak a saját szórakozására. Fiatal korában a break és a ska is hatással volt rá. A kilencvenes évek elejére a hip-hop/break láz lecsengett, elérkezett a techno és a rave korszaka. Howlett 17 évesen, 1989-ben vett először részt egy rave partin, majd elkezdett DJ-ként fellépni a braintreei The Barn klubban és különféle rádiókban. Az említett klubban találkozott Keith Flinttel, akivel korábban egy iskolába jártak Braintree-ben, és elkezdtek összejárni, valamint Flint egyik barátja, Leeroy Thornhill is csatlakozott hozzájuk. Flint és Thornhill egy éjjel belehallgattak Howlett pár demókazettájába, melyen a sok mix között egy B oldalon megbújt Howlett néhány saját dala is. Flint már kezdetben el volt ragadtatva Howlett zenéjétől, és javasolta, hogy adják elő élőben, ahol ő és Leeroy Thornhill táncolnának. Így ötlete nyomán megalakult a Prodigy. Howlett két olyan demókazettát készített, egy ötszámos és egy tizenhat, de a többszörös felvételek miatt csak tíz különböző dalt tartalmazó magnókazetta, részben egy Roland W-30 szintetizátoron, részben pedig felvevőmagnó segítségével az angliai Essex-ben 1990-ben, egyszóval két olyan demókazettát készített, melyet elküldött a rave anyagok kiadásával is foglalkozó neves XL Recordings lemezkiadónak.

Az XL embereinek tetszett az anyag, és egy évvel később kiadtak Howlettől egy négy dalt, What Evil Lurks, We Gonna Rock, Android, Everybody in the Place tartalmazó EP-t, a What Evil Lurks 12" változatát, 1991 februárjában. E fennmaradt demókazetták között szerepeltek olyan dalok, melyek később az Experience nagylemezen vagy az azt követő single-ken jelentek meg, az anyag egy kis része a már említett EP-n jelent meg, nagy részét azonban „hivatalosan” soha nem adták ki. Howlett a „The Prodigy” „csoda(gyerek)” néven szerepelt a promóciós anyagban, a nevet javarészt első szintetizátora, a Moog Prodigy után választotta, bár egyéb motivációi is voltak a névválasztással: „Amikor először gondoltam erre a névre, nyilvánvalóan nem egy négy emberből álló csapat járt a fejemben. A Prodigy első nyilvános fellépése a londoni Labyrinth Club-ban volt 1990-ben, körülbelül 250 fős hallgatóság előtt. Az ezután gyakorivá váló élő show kedvéért a kezdetben egyszemélyes zeneszerzői vállalkozás, ahogy azt Flint javasolta, két táncossal egészült ki tehát: Howlett mellett Keith Flint és Leeroy Thornhill állt színpadra. Később a csapat tagja lett egy Maxim Reality nevű MC, valamint egy Sharky nevű, rövid ideig a csapatban lévő női táncos. A Prodigy-t nemcsak nehezen lehet besorolni egy adott műfajba, mivel az évek alatt jelentős változáson ment keresztül a zenéjük, minden nagylemezük más; de Howlett és a többi tag is meglehetősen elutasítóan reagál a divatos kategóriákra.

„A Prodigy zenéje Prodigy-fajta zene, és kész”. A kezdeti pszichedelikus rave korszaktól, a No Good ipari döngölésén át, a rock-beütéssel rendelkező Their Law-n át a punkos számokig, mint a Fuel My Fire, egészen az Invaders Must Die c. album reagge-techos dalaiig, ez a Prodigy folyamatosan fejlődött, és meglepő dolgokat hozott. Elektronikus zenét játszó rockzenekarként lehet leginkább jellemezni, más szóval legkényelmesebben az „eletronica” nevű műfajba gyömöszölhető. Zenéjüket számos videojátékban, tévéműsorban és mozifilmhez felhasználták. A Need For Speed: Most Wanted játékban a You'll Be Under My Wheels hallható, amit a 1-es BMW kampányához is használtak, sőt a Fast and the Furious: Tokyo Drift végén is ez szól. A Voodoo People a Playstation2-es videojátékban, a Juiced 2-ben szól. A The Fat of the Land albumról a Firestarter a Wipeout 2007 játékban, a Mindfields a Mátrixban, a Funky Shit az Event Horizon végén a stáblista alatt hallható. A Voodoo People és a One Love a Hackers, Wasabi és Dobermann c. filmekben szól. 2006-ban a Spitfire a szólt CSI: Las Vegas egyik részében és az Xbox360-as szimulátorban, a Forza Motorsport 2-ben, továbbá a Wax és a The Unborn című filmekben. A Breathe a FLIP gördeszkás cég "Sorry" című videójában, és a profi pankrátor Al Snow bevonuló zenéjeként volt hallható. A Horrorra akadva 2 és a Charlie Angyalai első része alatt a Smack my bitch up szólt, a második részben a Breathe és a Firestarter. A 2007-es Smokin' Aces-ben és a Need for Speed: Undercover című játék bemutatkozó videójában a First Warning szerepelt, és a japán animefilm, a Vexille a legújabb Prodigy számot, a The shadow-t használta. 2008-ban a Death Race 2000 kultfilm feldolgozásában a Hot Ride szólt. 2010-es Kick Ass című filmben a 2009-es Stand Up és az Omen című számuk szerepel. A Need for Speed Most Wanted E3-on bemutatott elözetesében a Firestarter hallható.

Shin Megami Tensei: Persona

Sziasztok

Még egy kicsit tart a lendület, ezért próbálok még írni ha az időm engedi. Ez egy félig anime, félig játék ismertető, mert nem biztos a holnapi bejegyzés. De most jó szórakozást ehhez az extra hosszú cikkhez.

Shin Megami Tensei: Persona

A Shin Megami Tensei: Persona vagy ahogy Japánban ismerik a PERSONA egy szerepjátékokat tartalmazó sorozat, melyet az Atlus fejlesztett és adott ki. A sorozat a Megami Tensei sorozat egyik spin-offja, amely démonidézőkről szól. Ezzel ellentétben a Persona sorozat tizenéves gyerekekről szól akik meg tudják idézni a belsőjük megnyilvánulását, a Personájukat. A sorozat első játéka, a Megami Ibunroku, ami azt jelenti, hogy az „Istennő Különös Meséinek Története”, ezzel jelezvén egy melléktörténetet vagy egy másik univerzumot. A sorozat drasztikus változáson ment keresztül a Shin Megami Tensei: Persona 3 alatt, melyeket a Shin Megami Tensei: Persona 4-ben tovább finomítottak. A sorozat minden tagjában máshogy idézik meg a szereplők a Personájukat, például az Evokerek segítségével a Shin Megami Tensei: Persona 3-ban vagy Tarot kártyákkal a Shin Megami Tensei: Persona 4-ben. Ugyan Japánon kívül a Persona sorozat tagjain megjelenik a Shin Megami Tensei név, azonban a Persona sorozat valójában a Shin Megami Tensei fősorozat spin-offja. A sorozat két animéből és kilenc játékból áll, ebből öt főjáték; egy a PlayStation 2-es Shin Megami Tensei: Persona 3 feljavított változata, a Shin Megami Tensei: Persona 3: FES; egy a PlayStationös Revelations: Persona remakeje, a Shin Megami Tensei: Persona, egy a PlayStation 2-es Shin Megami Tensei: Persona 3 feljavított portja, a Shin Megami Tensei: Persona 3 Portable és egy pedig a PlayStationös Persona 2: Innocent Sin remakeje.

A sorozat második címét két játékban adták ki: a Persona 2: Innocent Sin-t 1999-ben és a Persona 2: Eternal Punishment-et 2000-ben. Mindkét játékot PlayStationre adták ki. Csak az Eternal Punishment-et fordították le és adták ki Észak-Amerikában. Eddig a kilenc játék közül csak egyet nem adtak ki Észak-Amerikában, a Persona 2: Innocent Sin-t, de ugyanezen játék remakjének észak-amerikai kiadását még nem erősítették meg. A Shin Megami Tensei: Persona 3 drasztikus változást hozott a sorozatban azzal, hogy bemutatták a szocializációs elemeket. A játékos egy középiskolás tanulót irányít aki napközben iskolában jár, iskola után a játékos szabadon dönthet mit szeretne tenni, például elmehet moziba vagy a barátjaival is töltheti idejét. Ezek mind befolyásolják a játék harcait, amelyek éjszaka történnek. Az Evokerek; pisztoly alakú tárgyak miatt is ismerté vált a játék, melyekkel főbe lövik magukat a szereplők, hogy megidézzék Personáikat. 2010 márciusában a Persona 3 és Persona 4 rendezője és producere, Hasino Kacura azt nyilatkozta a Dengeki PlayStation japán videojáték-magazinnak, hogy elkezdték a Persona sorozat következő játékának fejlesztését. Azt is megemlítette, hogy be kíván vezetni olyan dolgokat, melyekre számítani lehet a sorozattól és, hogy meg akar változtatni olyan dolgokat, melyet meg lehet változtatni ezen kereteken belül.

2009 szeptemberében Meguro Sódzsit az Atlus egyik alkalmazottját a Sony weblapján a PlayStation 3-ra készülő Persona 5 producerének jelölték meg. Azonban az Australian Classification Board 2010. május 24-ei besorolása a PS3-as verzió mellett egy PSP változatot is listázott, amely azt is jelentheti, hogy az Atlus kizárólag Sony PSP-re fogja elkészíteni. Az E3 2010 rendezvényen bejelentettek egy játékot Nintendo 3DS konzolra; viszont azonkívül, hogy a Persona sorozat tagja mást nem tudni róla, azt sem, hogy egy másik játék portja, remakeje vagy pedig egy teljesen új játék lesz. Mindegyik játékban máshogy idézik meg a Personákat és ezeknek a Personáknak különböző képességeik vannak. A Revelations: Persona-ban minden szereplőnek három Personája lehet, az erősebb Personákat a démonoktól elnyert kártyák Velvet Roomban való kombinálásával lehet megszerezni. Ezeket a kártyákat nem a démonokkal való harcban kapja a játékos, hanem ezekkel való beszélgetésekben, ez a Megami Tensei sorozat többi játékában is megtalálható. Mindkét Persona 2 játékban a Personák megidézése a Revelations: Persona-éhoz hasonló, azonban a szereplők csak az árkánumuknak megfelelő Personákat idézhetik meg.

Philemon a főszereplők Personáit egy erősebbé alakítja át. A Persona 3-ban a Personákat a „Specialized Extracurricular Execution Squad” tagjai az Evokerük segítségével idézik meg. Minden szereplő Personájának megvannak az erősségei és a gyenge pontjai is és mindegyik egy Főbb Árkánumba tartozik. A játékban a Főhős az egyetlen olyan szereplő aki több Personát is magával tud vinni, amivel nagyobb szélességű képességekre tehet szert, mint bármely másik szereplő. A Persona 3-tól a csapat tagjainak Personái átalakulnak egy erősebb változatba bizonyos történeti események hatására. A Főhős képes több Personát is magával vinni és váltani ezek között a harcok alatt, ezzel nagyobb szélességű képességekre szert téve, hasonlóan a Persona 3-hoz. A Megami Tensei játékokhoz hasonlóan a játékos démonokat szervezhet a csapatába, a Revelations: Persona-ban és a Persona 2-ben a játékos beszélgethet a démonokkal, hogy pénzt, tárgyakat vagy információkat szerezzen. Ezt hívják a „Contact” rendszernek. Ezek a beszélgetések a harcok alatt történnek, amelyekkel a játékos akár az egész harcot átugorhatja. A démonokkal való beszélgetéshez a játékos kiválasztja az egyik szereplőt amelyik a démonnal fog beszélni.

Minden szereplőnek négy egyedi módszere van a kommunikációhoz, például a démonoknak való hízelgés vagy az éneklés. Minden ellenfélnek saját személyisége van és minden módszerre máshogy reagálnak. Ez lehet öröm, félelem, düh vagy szomorúság. Ha a játékos eléggé felkeltette a démon figyelmét akkor az adhat a játékosnak egy kártyát, amellyel Personákat hozhat létre a Velvet Roomban. A Persona 2-ben minden szereplő különböző módon veheti fel a kapcsolatot a démonokkal, például a játék főszereplője, Maya aki egy magazinnál dolgozik, interjút készít a démonokkal, míg Uala jósol nekik. A játékos nem csak egy szereplőt használhat, hanem egyszerre hármat is. A Revelations: Persona-hoz hasonlóan a démonoknak saját személyiségük van és ez befolyásolja a különböző módszerekre való válaszukat. A játékos négy választ idézhet elő: düh, félelem, öröm vagy érdeklődés. Ugyanazon válasz háromszori előhozása esetén a démon tenni fog valamit; egy dühös démon megtámadja a játékost, egy megfélemlített elmenekül, egy boldog démon pénzt vagy tárgyakat ad a játékosnak, míg egy érdeklődő démon Tarot kártyákat ad a játékosnak, amelyekkel új Personákat lehet létrehozni. A Social Linkekek a Persona 3-ban jelentek meg először, de a Persona 4 szerves részét is képezi. A Social Linkek az élet és randiszimulátor játékok elemeit viszi be a játékba. A Persona 3-ban játékos egy középiskolás diákot irányít aki napközben iskolában jár, iskola után a játékos szabadon dönthet mit szeretne tenni, például elmehet moziba vagy a barátjaival is töltheti idejét. Ezek mind befolyásolják a játék harcait amik éjszaka történnek. A Persona 4-ben a Social Linkek jóval nagyobb lehetőséget rejtenek a játékos számára.

A Social Linkek a Főhős által kötött barátságokat szimbolizálják, mindegyik egy Főbb Árkánumhoz tartotozik. Amikor egy Social Link létrejön akkor az 1-es szinten kezd, de ha a Főhős sok időt tölt azzal a személlyel akkor az akár 10-es szintre is emelkedhet. Mivel a „tápolás” vagy más néven „grinding” nem túl hatékony módja a Personák fejlesztésének, ezért a Social Linkek a játékmenet szerves részét képezik. A Social Linkek bónuszokat adnak a játékosnak ha a Velvet Roomban egy új Personát hoz létre. A Social Linkek a Főhős képességeit is befolyásolják, amelyek játékonként eltérőek: a Persona 3-ban a kisugárzását, az intelligenciáját és a bátorságát, a Persona 4-ben pedig a felfogását, a szorgalmát, a bátorságát, a tudását és a kifejező képességét, de ezek különböző egyéb tevékenységekkel is növelhetők. Ezek a képességek befolyásolják a Social Linkeken kívüli mindennapi tevékenységeket is. A Velvet Room egy különleges szoba, amely szinte mindegyik Shin Megami Tensei: Persona játékban megtalálható, általában egy Igor nevű személy vezeti és a funkciója az egész sorozat alatt ugyanaz; a Personák kombinálása. Ennek módszere a játékok között eltérő, a Revelations: Persona-ban a démonoktól kapott kártyák kombinálásával lehet létrehozni új Personákat.

A Persona 2-ben szintén a démonoktól kapott kártyák kombinálásával lehet létrehozni új Personákat, azonban mindegyik szereplő megszabott Personákát használhat csak. Persona 3-ban csak a főszereplő képes belépni a Velvet Roomba ahol több Personát kombinálhat így létrehozva egy új erősebbet. Az új Persona azon Personák képességeit örökli amikkel létrehozták, ezenfelül bónusz tapasztalati pontokat kaphat ha a megfelelő Social Link szintje elég nagy. A főszereplő szintjének meg kell egyezni vagy nagyobbnak kell lennie mint a létrehozni kívánt Personáé. A Persona Compendium tartalmazza az összes korábban regisztrált Personát, innen a játékos bármikor visszahívhatja őket egy megadott pénzösszegért. A Persona 4-ben a Velvet Room szerepe a Persona 3-éhoz hasonló, de már új szolgáltatásokkal bővült. Mindegyik Persona az egyik Főbb Árkánumot jelképezi. Ha a Persona árkánumához tartozó Social Link szintje magas akkor a Persona bónuszokat fog kapni. A bónusz annál nagyobb minél nagyobb a Social Link szintje. A Shin Megami Tensei: Persona sorozat összességében pozitív kritikákat kapott, az újabb játékok esetében dicsérték a harcrendszert és az erős történeteket. A randiszimulátor elemek beépítését a sorozatba nagyon sok kritikus tetszését elnyerték. A GameSpy egyik tesztelője, Patrick Joynt dicsérte a sorozat szocializációs elemeit, és ezeket mondta rá: „szinte teljesen lenyűgöző” és „nem tudom eléggé hangsúlyozni mennyire jól meg lett csinálva”. A Persona 3 és a Persona 4 számos „évtized legjobb szerepjátéka” listának az élén vagy annak közelében helyezkedett el. Az RPGFan „Az elmúlt évtized legjobb 20 RPG-je” listáján a Persona 4 negyedik, míg a Persona 3 a második helyen végzett a Shin Megami Tensei: Digital Devil Saga mögött. Az RPGamer az „Évtized legjobb RPG-i” listáján az első helyre sorolta a Persona 3-at.

Stephen King

A héten igazán lendületbe kerültem, egy újabb érdekességgel térek ide vissza, ami a változatosság kedvéért a talán eddig írt leghosszabb cikkem. Egyik kedvenc írómról teszek fel egy kis biográfiai anyagok, jó olvasást mindenkinek.

Stephen King

Stephen Edwin King amerikai író, a jelenkor egyik legolvasottabb szerzője, akit az úgynevezett popkultúra első számú írójaként szoktak emlegetni. Negyvennél is több nyelvre lefordított művei több mint 400 millió példányban keltek el világszerte. 1947. szeptember 21-én született a maine-i Portland városában, Donald Edwin King és Nellie Ruth Pillsbury gyermekeként. Miután az akkor kétéves Stephen édesapja elhagyta a családot, Nellie saját erejéből kellett hogy eltartsa magát és két gyermekét. Alkalmi munkákból igyekezett ezt megoldani, de minden igyekezete ellenére is sokat nélkülöztek, és gyakran kellett költözniük ekkoriban. Stephen King már hétéves korától kezdve írt történeteket. Nagy hatással voltak rá a gyermekkorában látott science fiction- és fantasy-filmek, innen származik rajongása a horror műfaja iránt. 13 éves volt, amikor rábukkant egy dobozra, tele édesapja befejezetlen kézirataival, melyek leginkább horror- és fantasy-történetek voltak. Későbbi önéletrajzi művének tanúsága szerint ez az esemény fiatalkorának meghatározó élménye volt. Első történetei 19 éves korában jelentek meg, a Comics Review magazinban.

A középiskola után felvételt nyert a Maine-i Egyetemre, Oronóban, angol nyelv és irodalom szakra, ahová 1966 és 1970 között járt. Első novellája, a The Glass Floor 1967-ben jelent meg. Három évvel később elkezdett dolgozni életművének központi regényfolyamán, A Setét Torony-sorozaton, amelynek első kötete azonban csak 1982-ben látott napvilágot. 1971. január 2-án házasodott össze Tabitha Spruce-szal, akivel egyetemi évei alatt ismerkedett meg, és aki szintén író. Három gyermekük született: Naomi Rachel, Joseph Hillstrom és Owen Philip. Érdekesség, hogy a két fiú is író lett, Joseph Hillstrom a Joe Hill művésznevet használja. Tanulmányai befejezése utána Hampden városában dolgozott angoltanárként, fizetése azonban nem volt elég a család eltartására, így aztán egy mosodában vállalt mellékállást. Így ugyan kevés ideje maradt az írásra, időről időre mégis sikerült egy-egy novellát megjelentetnie, ekkor azonban még nagyon messze járt attól, hogy pusztán az írásból meg tudjon élni. Első sikerei előtt is írt már regényeket, ezeket később átdolgozva, Richard Bachman álnéven jelentette meg. Két sanyarú, többek között lakókocsiban töltött évvel később, 1973-ban King arról értesült, hogy a Doubleday kiadó elfogadta Carrie című regényének kéziratát, majd nem sokkal később a New American Library 400.000 dolláros rekordösszegért vásárolta meg a szerzői jogokat. Az 1974-ben megjelent mű azalatt született, hogy King angoltanárként dolgozott Hampdenben. Érdekessége, hogy a regény első kéziratát King kidobta a szemétbe, mert egyáltalán nem volt megelégedve vele. Tabitha vette észre, halászta ki a kukából és ösztönözte férjét arra, hogy folytassa a művet. Ez idő alatt a tanítás mellett különböző férfimagazinokba írt történteket, így például Az ötödik negyed címűt, amely 1973-ban a Cavalier című lapban jelent meg.

Ez az egyetlen olyan műve, amelyet John Swithen álnéven adott ki. A novella később megjelent a Rémálmok és lidércek című novelláskötetben. A Carrie kirobbanó népszerűsége egy csapásra ismertté tette Stephen King nevét, csakúgy mint az 1976-ban elkészült filmváltozat rendezőjét, Brian De Palmát és néhány főszereplőt, Sissy Spacek, John Travolta, Nancy Allen. A hirtelen rászakadt gazdagság és hírnév hatására King úgy döntött, hogy felhagy a tanári pályával, és minden idejét az írásnak szenteli. Családjával a coloradói Boulderbe költözött, ahol megírta következő regényét, A ragyogást, amely azonnal bestseller lett. Egy 1977-es rövid angliai tartózkodást követően King és családja végérvényesen Maine államban telepedett le, ahol azóta is él. 1979-ben elkészült az első, a televíziónak szánt King-adaptáció, a Borzalmak városa, majd 1980-ban megkapta első kitüntetését, a World Fantasy-díjat, amelyet még számtalan követett. Az 1979-es évhez kapcsolódó érdekes esemény, amelyről George Beahm számol be a Kingről szóló könyvében, hogy egy bizonyos Mark David Chapman ebben az évben autogramot kért Kingtől és fényképezkedett vele. Az író állítólag később azonnal felismerte az őrült rajongót a televízióban: Chapman gyilkolta meg ugyanis John Lennont 1980 decemberében.

King a Carrie megjelenését követő években az alkohol, majd a drogok rabjává vált. A probléma mintegy tíz évig kísérte, mígnem röviddel A rémkoppantók című regény megjelenése után, amelynek megírására saját bevallása szerint is csak foszlányokban emlékszik, felesége, barátai és egy terápia segítségével végleg sikerült megszabadulnia betegségétől. A hetvenes évek végétől kezdve folyamatosan hét regényt jelentetett meg Richard Bachman álnéven. Ezek közül a Rage, a The Long Walk és a Roadwork címűek magyarul a mai napig kiadatlanok. King eredetileg azért használt álnevet, mert a Carrie, a Borzalmak városa és A ragyogás sikerei után nem akarta újra Stephen King-regényekkel elárasztani a piacot, valamint kíváncsi volt, hogy az olvasók valóban a művek minősége miatt, vagy csupán a szerző neve körüli felhajtás következtében vásárolják meg olyan szívesen könyveit. Az ekkor megjelent "Bachman-regények" egyébként még a Carrie előtt születtek. A könyvek viszonylag sikeresek voltak a piacon, de amikor fény derült írójuk valós kilétére, eladási számaik az egekbe szöktek. Erre egyébként igen későn, a Thinner című regény kapcsán került sor, amely magyarul Sorvadj el! címmel jelent meg. Egy amerikai könyvkereskedő, Stephen Brown figyelt fel a hasonlóságra a regény és Stephen King többi műve között, majd idővel kiderítette, hogy Bachman és King voltaképpen ugyanaz a személy.
A Bangor Daily News hozta nyilvánosságra a felfedezést, melynek hatására jellemző, hogy a Sorvadj el! című regény eladási számai az addigi 28 000-ről rövid idő alatt 280 000-re ugrottak. King, miután sikerült leleplezni őt 1985-ben adott tudomást Bachman „haláláról”, majd még egy regényt jelentetett meg ezen a néven, A rendcsinálók címűt. Bár úgy tűnt, örökre szakított írói álnevével, 2007-ben ismét egy Bachman-művel jelentkezett Blaze címen. Ezt a regényt is még a Carrie előtt írta King, de nem adta ki, és jó néhány évtizeddel később átdolgozva jelentette meg. 1984-ben került sor első együttműködésére Peter Straub amerikai íróval: közös munkájuk szüleménye A Talizmán című fantasy-regény. A mű folytatása 2001-ben jelent meg A Fekete Ház címen. Rendezőként és forgatókönyvíróként 1986-ban mutatkozott be a Maximális túlhajtás című mozifilmmel, ám a mű csúfosan megbukott. Érdekesség, hogy ebben az évben jelent meg Magyarországon az első King-regény, A ragyogás. A kilencvenes évek elején írókollégákkal megalapította a Rock Bottom Remainders elnevezésű együttest, amelynek tagja többek között Ridley Pearson, Matt Groening, Amy Tan és Mitch Albom. Fennállása óta - bár hobbi-zenekarról van szó - az 1992-es bemutatkozást követően az együttes több száz koncertet adott, zömében jótékonysági esteken. Repertoárjukban leginkább feldolgozások szerepelnek. King maga ritmusgitározik és olykor énekel is, de nem minden fellépésen van jelen. 1996-ban A fekete öltönyös férfi című novellájáért megkapta az O. Henry-díjat. Ugyanebben az évben, nem titkoltan a Charles Dickens által megteremtett hagyományokat követve, egymást követő hat hónap során hat kötetben jelentette meg A halálsoron című folytatásos regényét, amelynek mind a hat része egyszerre tartózkodott a bestseller-listákon az Egyesült Államokban.

A kritikusok a kiadás módja miatt pénzhajhászással vádolták meg. 1999. június 19-én súlyos balesetet szenvedett, amikor egy Bryan Smith nevű férfi furgonjával nekihajtott, miközben King szabályosan sétált háza környékén. Egy helyi lap tévedésből még halottnak is nyilvánította. Tíz nap alatt ötször kellett megműteni többek között láb- és csípőtörés, valamint légmell miatt. Az erős fájdalmakkal járó lábadozási időszakban sem hagyott azonban fel az írással; felesége ápolta és gondoskodott róla. Ebben az időben született meg Álomcsapda című regénye. Hónapokkal később King ügyvédje megvásárolta az írót elütő autót, amelyet utóbbi saját kezűleg szét akarta zúzni, ám erre végül nem került sor. A kocsi roncstelepen végezte. A baleset körül egyébként több különös körülmény is felmerült. A felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt sofőr középső neve ugyanis Kinghez hasonlóan Edwin volt. Smith 2000 szeptemberében rejtélyes körülmények között pontosan King születésnapján halt meg 43 évesen. Halálát az orvosi jelentés szerint a Fentanil nevű fájdalomcsillapító túladagolása okozta. Ráadásul a baleset előtt King éppen egy furcsa autóról szóló regényen dolgozott, és kísértetiesen hasonló balesetet álmodott meg. A könyv a baleset után Rémautó címen látott napvilágot. A baleset után két évvel - annak egyenes következményeként - súlyos tüdőgyulladást kapott és ismét kórházba került. Ez idő alatt a felesége átalakította számára a dolgozószobáját. Amikor King hazatért, könyvei és személyes tárgyai még el voltak pakolva. Olyan érzése volt, hogy így nézne ki a dolgozószobája akkor, ha meghalt volna. Ebből az alapötletből született meg később a Lisey története című regénye. 2000-ben jelent meg első elektronikus kisregénye, A Golyó, amely később egy novellagyűjteménybe is bekerült.

Egy évvel később, 2001-ben látott napvilágot A Fekete Ház, az 1984-es A Talizmán folytatása, amelyet ismét közösen írt Peter Straubbal. A harmadik rész mindkettejük részéről tervbe van véve és elmondásuk szerint csak idő kérdése. 2002-ben Bram Stoker-életműdíjjal jutalmazták, majd egy évvel később az amerikai irodalomhoz való kimagasló hozzájárulásáért megkapta a Nemzeti Könyvdíjat, a világ harmadik legnevesebb írói kitüntetését a Nobel-díj és a Pulitzer-díj után. 2004-ben pedig életművéért World Fantasy-díjjal tüntették ki. Miután a korábbi évtizedekben szinte évente jelentkezett új regénnyel, 2002-ben váratlanul bejelentette, hogy nem jelentet meg több könyvet. Ez a döntése arra volt visszavezethető, hogy ekkoriban a balesete és a kórházi kezelések következtében nagy fájdalmakkal küzdött, nem nagyon tudott egy helyben ülni és összességében csökkent a teherbírása. Nem sokkal később azonban úgy módosította nyilatkozatát, hogy visszavesz a tempóból, és nem jelenteti meg minden elkészült művét. Ennek ellenére továbbra is rendszeresen ír, és úgy tűnik, kifogyhatatlan az újabb és újabb ötletekből. 2003 és 2010 között nagyjából háromheti rendszerességgel saját rovattal jelentkezett az Entertainment Weekly című amerikai folyóiratban. A rovat, amelyben általában irodalomról, filmekről vagy zenéről írt, a The Pop of King címet viselte. A 2000-es években megjelent Rémautó és A coloradói kölyök című művei szokatlanul lassúak, melankolikusak. Ezekben elgondolkodtató módon ábrázolja az életünkben rejlő rejtélyeket és megoldatlan kérdéseket. Ezek és legújabb regényei, például a Lisey története és a Duma Key. egyre több kritikust késztetnek arra, hogy kiszabadítsa Kinget a ponyvaíró és horror-szerző skatulyából és elismerje irodalmiságát.

Az elmúlt években két olyan régebbi művét is elővette, amely évtizedeken keresztül íróasztala fiókjában pihent és még nem jelent meg. Így 2007-ben napvilágot látott Blaze című regénye, amelyet Richard Bachman álnéven adott ki. A könyvet, amely 1973-ban íródott, teljesen átdolgozta, mielőtt megjelent volna. 2009-ben, kilenc évvel első elektronikus novelláját követően ismét hasonló formátumú művel jelentkezett. Az Ur című kisregényt kifejezetten az új Amazon Kindle e-könyv-olvasó megjelenése alkalmából írta. A történet egyelőre csak ezzel a technikai eszközzel olvasható, ám a későbbiekben nyomtatott változat megjelentetését is tervezik. Következő regénye, amelynek címe A búra alatt‎ Amerikában 2009 novemberében jelent meg. A szerző a könyv alapjait a nyolcvanas években alkotta meg, de a mű akkoriban kétszeri nekifutásra is befejezetlen maradt. A Végítélet és az Az után, leszámítva A Setét Torony-sorozatot, ez az író harmadik leghosszabb műve. Ugyanebben az évben bejelentette, hogy szeretne egy további kötetet írni A Setét Torony-sorozatban The Wind Through the Keyhole címen, amely tervei szerint a negyedik és ötödik könyv között játszódna és jobban megvilágítana néhány dolgot. Év végén honlapján szavazásra bocsátotta, hogy a rajongók ezt a kötetet, vagy egy másik, a Doctor Sleep munkacímen futó projektet látnának szívesen a tollából, bár megígérni nem tudta, hogy az eredményt kötelező érvényűnek veszi majd. Ez utóbbi könyv egyébként A ragyogás folytatása lenne. A szavazás a lehető legszorosabb eredményt hozta: 5861-en szavaztak a Doctor Sleepre és 5812-en A Setét Torony-kötetre. King 2010-et egy új, eredetiben 120 oldalas kisregény megjelentetésével kezdte, amely egy kis kiadónál, a Cemetery Dance Publicationsnél jelent meg.

A Blockade Billy című mű témáját tekintve visszakanyarodik a baseballhoz: ezzel a területtel foglalkozott korábban a Tom Gordon, segíts! című kisregény és a Faithful: Two Die-Hard Boston Red Sox Fans Chronicle the Historic 2004 Season című, magyarul még kiadatlan kötet is, utóbbi nem szépirodalmi formában. Ugyanezen év novemberében új, harmadik kisregény-gyűjteménye is megjelent húsz évvel az előző ilyen jellegű publikációja után. Ahogyan az előző kettő, A remény rabjai és a Titkos ablak, titkos kert, úgy a Full Dark, No Stars című mű is négy kisregényt tartalmaz. 2011 márciusában két új kötetet is bejelentett: november 8-án jelent meg angolul legújabb regénye, a 11/22/63 című. A dátum John F. Kennedy amerikai elnök meggyilkolásának napjára utal. A történet főhőse pedig Jake Epping, aki időutazóként visszamegy az 1950-es évekbe, hogy megakadályozza a politikus meggyilkolását. A következő évben pedig napvilágot látott a 2010-ben bejelentett The Wind Through the Keyhole című regény, A Setét Torony-sorozat nyolcadik kötete, amely a negyedik és az ötödik rész közötti történéseket meséli el. 2011 júliusában új elektronikus könyvet jelentett be hivatalos internetes oldalán Mile 81 címmel. A 80 oldalas történet 2011 szeptemberében látott napvilágot, még a korábban bejelentett másik két regény előtt.

Ugyanebben a hónapban az is napvilágot látott, hogy dolgozik a korábban internetes szavazásra bocsátott másik regényén is: a Doctor Sleep című könyv A ragyogás folytatása lesz. 2012 áprilisában a The Sunday Times című lapban interjút adott Neil Gaiman írótársának, amelyben említést tett legújabb készülő regényéről. Ennek alapján a Joyland című mű egy vidámparkban garázdálkodó sorozatgyilkos története, amely 2013 júniusában kerül majd a boltokba. 2012 júliusában ismét új elektronikus könyvet jelentett be. Az A Face in the Crowd című mű társszerzője az a Stewart O'Nan, akivel már 2004-ben együtt dolgozott, ám akkor nem fiktív regényen. Az új e-book, amelynek hátterét egy baseball-közvetítés adja, 2012 augusztusában jelent meg. 2013 januárjában ismertté vált, hogy egy Mr. Mercedes munkacímű detektívregényen dolgozik, amelynek középpontjában egy férfi áll, aki kocsijával egyszer belehajtott egy embertömegbe, majd zaklatni kezdte az ügyet vizsgáló nyomozót annak nyugdíjba vonulása után. A mű novellaként indult, ám időközben túlnőtt annak keretein, jelenleg 500 oldalas a kézirat. Megjelenése 2014 előtt nem várható, ráadásul King elégedetlen egyelőre a munkacímmel is. Ugyanebben a hónapban az Amazon Kindle olvasón keresztül váratlanul megjelentetett egy 25 oldalas non-fiction esszét Guns címmel, amely a fegyvertartással kapcsolatos jogi helyzettel foglalkozik a korábbi hetekben bekövetkezett iskolai erőszakos cselekmények és az ismét fellángolt viták apropóján.

Kingről köztudott, hogy fontosnak tartja műveiben az apró részletek kidolgozását, a folytonosságot és a visszatérő elemeket, szereplőket műveiben. Könyvei nagyrészt Maine államban játszódnak, bár olykor fiktív településeken, például Castle Rock városában. Művei rengeteg ponton találkoznak egymással, sok nyílt és rejtett kapcsolódási pont, átfedés van az írásai között, amelyeknek köszönhetően eddigi életműve számtalan spekulációra, találgatásra ad lehetőséget, és mindig újabb és újabb érdekességekkel szolgál. Köteteiben rengeteg utalás található az amerikai történelemre és kultúrára is. Visszatérő eleme írásainak a vietnami háború, a rasszizmus, az erőszak és a természetfeletti jelenségek. Stílusára jellemző az informális elbeszélési stílus, a közvetlen hangvétel olvasóival, akikre előszeretettel hivatkozik "Állandó Olvasó"-ként. Ez a stílus szöges ellentétben áll sok művének horrorisztikus történéseivel. Műveiben gyakran író játssza a főszerepet, így például Jack Torrance A ragyogásban, Paul Sheldon a Tortúrában vagy Mike Noonan a Tóparti kísértetekben. Ez azzal magyarázható, hogy meglátása szerint az íróknak leginkább arról a közegről kell írniuk, amit legjobban ismernek. Elmondása szerint a leginkább Richard Matheson hatott rá, de jelentős olvasási élményt jelentettek Ray Bradbury, H. P. Lovecraft, Bram Stoker, Edgar Allan Poe, Shirley Jackson és John D. MacDonald művei is. Arra a kérdésre, hogy melyik művet írta volna meg szívesen az irodalomtörténetben, King egyszer azt felelte, hogy William Golding 1954-ben megjelent regényét, A legyek urát. King karrierje első kiadott regénye, a Carrie óta töretlen, ám az irodalom-kritikusok ezzel a művel egy csapásra beskatulyázták őt a horror műfajába, pedig a későbbiek során elsősorban a hétköznapi amerikai emberek jellemábrázolásával és az amerikai, főleg a Maine-állambeli kisvárosok pontos megrajzolásával hívta fel magára a figyelmet.

Szinte évente jelentkezett új regénnyel, majd 2002-ben bejelentette, hogy kicsit visszavesz a tempóból, és nem jelenteti meg minden elkészült művét. King eddigi életműve tartalmazza a fantasy elemeit is, mint például A sárkány szeme vagy A Talizmán című regénye, de ide sorolhatjuk a A Setét Torony című nyolcrészes fantasy/sci-fi/western-ciklust is, amelyet általában életművének központi témájaként emlegetnek, és amelyet bevallottan J. R. R. Tolkien és A gyűrűk ura című mű inspirált. King első regényének megjelenése óta nagy hatást gyakorol a kortárs amerikai irodalomra, a horror műfajának koronázatlan királyaként szokták emlegetni. Jelentős hatása van az amerikai filmiparra is, hiszen néhány kivétellel az összes művéből készült tévé- vagy mozifilm, illetve sorozat. Ezek általában gyenge eredményt hoztak és gyakran szinte teljes mértékben eltértek a film alapjául szolgáló műtől, mégis akad egy-két üdítő kivétel, mint például a Halálos árnyék, A remény rabjai, az Állj mellém!, a Tortúra, amelyet Oscar-díjjal is jutalmaztak, a Dolores Claiborne vagy a A halálsoron. Ide sorolhatjuk a vitatott, de kétségtelenül világhírűvé vált Stanley Kubrick-filmet, a Ragyogást is. Műveit a műfaj határain belül általában pozitívan fogadják a kritikusok, de sokan világítanak rá arra, hogy nem tartoznak a szépirodalom kategóriájába, csupán a populáris irodalmat vagy ponyvairodalmat képviselik. Az 1996-ban elnyert O. Henry-díj és a 2003-ban odaítélt Nemzeti Könyvdíj után különösen felerősödött néhány kritikus hangja. Így például Richard Snyder, a Simon & Schuster kiadó egykori vezetője úgy nyilatkozott, hogy az, amit King ír, nem nevezhető irodalminak. Harold Bloom kritikus pedig, aki többek között negatívan nyilatkozott J. K. Rowlingról és Doris Lessingről is, egyenesen az amerikai kultúra hanyatlását vélte felfedezni a döntésben. Voltak, akik azonban védelmükbe vették, így például Orson Scott Card író vagy Roger Ebert filmkritikus. King maga pedig azzal felelt a 2003-as díj kapcsán felerősödött kritikákra, hogy itt az ideje lerombolni az úgynevezett szépirodalom és populáris irodalom között húzódó falat.

A cseresznyefák édes illata hozzon nektek szép álmokat.