A szerelem sírja

Sziasztok!

Sajnálom, hogy minden figyelmeztetés nélkül eltűntem, de elég rossz időszak volt a mostani, rengeteg feladattal és rengeteg csalódással. Most sem vagyok teljesen önmagam, ez a bejegyzés is ezt tükrözi. Ez az egyik feladatom volt a sok közül, ezt a történetet egy versenyre írtam.

           Sírod előtt állok és csak nézem arannyal vésett nevedet a márványtáblán. Kezemben egy csokor fehér nárcisz, körülöttem a fák virágainak szirmait a szél hívja játékos táncra. Mintha csak a te szavaidat suttogná nekem síri hangon.

           Emlékszem, ezelőtt két hónappal, pont április 5-e volt, arra a napra mindig emlékezni fogok. Tizennyolcadik születésnapom alkalmából a barátom elvitt volna egy koncertre, a legkedvesebb együttesem koncertjére.

Készülődés közben még nem is gondoltam rá, hogy ez az este lesz életem legrosszabb estéje. Este fél hetet ütött az óra, épp a hajamat szárítottam festés után. Elegem volt a sötétbarna színből, ezért befestettem szőkére. Így legalább még jobban illett kék szemeimhez. A sminkem nem volt túl kihívó, inkább mondanám elegánsnak.

Órákon keresztül készülődtem, mindent meg tettem, hogy jól nézzek ki. A ma este fontos lesz, mert valamit mondanom kell Ádámnak. Nem tudom mit fog hozzá szólni, de úgy gondolom épp itt az ideje ennek. A koncert 2 óra múlva kezdődik, nemsoká itt kell lennie.

Végig csak az órát figyeltem és már eléggé késésben volt. Gondoltam jobb lesz felhívnom, hogy megkérdezzem, mikor ér ide. Hívtam, kicsengett, de nem vette fel. Azt gondoltam, csak nem hallotta meg, ezért megpróbáltam még egyszer, de még mindig nem vette fel.

Fél óra sikertelen próbálkozás után végre felvette, de nem ő szólt bele, hanem valaki más.

-         Jó estét kívánok, maga Varga Ádám hozzátartozója? – kérdezte egy mély férfi hang a vonal másik oldaláról.

-         Igen – válaszoltam.

-         Szabad megtudnom a nevét és, hogy milyen kapcsolatban áll vele?

-         Fekete Helga vagyok, Ádám barátnője, de ki maga?

-         Dr. Fenyvesi Géza, főorvos a sebészeti osztályon. Ádámot autóbaleset érte, kritikus állapotban van.

Úgy éreztem megállt az idő. Az orvos hangját már csak tompán hallottam, a beszédét elnyomta dobogó szívem heves lüktetése és kezemből kihulló telefonom éles reccsenése miközben a padlóra esett.

-         Ádám… Meg fog… halni… - csak erre tudtam gondolni. – Istenem…

Arcomat tenyereimbe temettem és sírógörcs tört rám. Gondolataimban végig kedvesem neve visszhangzott.

-         Most mit tegyek… Mit tegyek… - ismételgettem monoton a kérdést.

Végül arra jutottam, hogy el kell mennem a kórházba. Nem is fecsérelve időt, felvettem egy vékony kardigánt és nekiindultam a sötét éjszakának. Különös dolog történt azonban.

Amint átléptem a küszöböt, a lámpák fényében apró fehér pelyhek kezdtek szálingózni. Havazni kezdett. Azonban nem tehettem mást, neki kellett indulnom. A kórház fél órányira volt a városközpontban, de ebben az időben sokkal többnek tűnt. Nagyon fáztam, a kardigán alatt csak egy ujjatlan felső és egy rövid szoknya volt, valamint a magassarkú cipőm sem könnyítette meg a dolgomat.

Alig pár utca választott el a kórháztól, amikor felerősödött a szél és egyre nagyobb pelyhekben kezdett el esni a hó. Mellkasomat átölelve próbáltam magamat melegíteni, de semmit sem ért, nagyon fáztam. Kezdtem érezni, hogy egyre jobban kihűl mindenem és egyre nehezebben tudok menni. A legrosszabb mégis talán az volt, hogy senki nem akart segíteni.

A legtöbb ember rám se nézett, csak elment mellettem, néhányan pedig sértő megjegyzéseket mormoltak az orruk alatt. Egyre inkább éreztem én is úgy, hogy értelmetlen, ami teszek.

-         Úristen, maga mindjárt megfagy – szólt hozzám egy riadt hang.

Egy fehér ruhás ápolónő jött velem szembe, a kórházból jött épp. Mindenem össze volt már fagyva, megszólalni se tudtam. Nem is kellett, a hölgy vállamra tette a kabátját és bevitt a kórházba.

-         Ádám… - mondtam halkan.

-         Tessék? – kérdezte.

-         Beszélnem kell Ádámmal… Nagyon fontos…

-         Ilyen állapotban akar vele beszélni?

-         Nem érti? – emeltem fel a hangom. – Meg fog halni, beszélnem kell vele.

Nem szólt semmit, csak nézett rám. Konokul nem is törődve vele, ledobtam magamról a kabátot és elindultam Ádám keresésére. Ismertem a kórházat, sokat jártam ide apámhoz, amikor bekerült, tudtam, merre kell menni. Meg is találtam, akit kerestem

Ádám a 302-es számú szobában feküdt, ezt a számot nem fogom elfelejteni akár csak azt a látványt, ami fogadott. Az ágyon feküdt eszméletlen állapotban, a testén végig kötések és sérülések, volt olyan rész, amit teljesen átitatott a vére. Gépekre volt kapcsolva, szinte csak azok tartották életben. Legalább is én így gondoltam. Még egyszer meg akartam nézni kócos fekete haját és méregzölden csillogó szemeit.

Mire azonban odaléptem hozzá, az orvos és a nővérek félrelöktek. Ádám szíve leállt. Újra akarták éleszteni. Sikertelenül.

Az orvos többszöri eredménytelen próbálkozás után feladta. A karórájára nézett majd Ádámra.

-         A halál beállta este 9 óra 14 perc.

-         Sajnálom… - zokogtam halkan és kimentem a szobából.

És most, két hónap után itt állok a márványtábla előtt és elmerengve nézem a betűket. „Alszom mélyen zúgó lomb alatt, ó, ne zavarjátok meg édes álmomat. Boruljatok a síromra csendesen, legyetek nyugodtan, már nem fáj semmi sem.” Ez az idézet díszeleg neve alatt, ugyan olyan betűkkel.

-         Szia Ádám – merengek továbbra is a sírkőre. – Nem tudtam eljönni a temetésedre, mert nem is akartam. Gondolom, érdekel miért. Nem másért, mint bűntudatból, mivel én kértem a halálodat.

Még a szél is elhallgat és egy könnycseppet hullajtva a csokorra, ledobom a sírkő elé.

-         Ezt sem érdemled meg, te szemét. Megcsaltál a saját testvéremmel. Azt hitted nem jövök rá? Tévedtél, a koncert után akartalak elhagyni. De úgy tűnik a sors tett nekem egy szívességet. Ég veled, remélem, azt kapod odaát, amit megérdemelsz.

Kellemes tavaszi szellő váltja fel az előző keserű szél fúvását. Hátat fordítok a sírnak és mosolyogva felnézek az égre. Hirtelen olyan könnyűnek érzem mindenem, és lehet, hogy rossz, de egyáltalán nem érzek bűntudatot.