Teru teru bōzu

Sziasztok

Egy időre ez lesz az utolsó bejegyzésem, de csak egy időre, tehát hamarosan vissza fogok térni, addig is jó olvasást, ha valaki a blogomra tévedne és találna valami érdekességet.

A Teru teru bōzu hagyományos, fehér papírból vagy szövetből, kézzel készített baba. A japán földművelőktől ered a szokás, hogy ezeknek a kis figuráknak egy zsinórt kötöttek a nyakukba, és kilógatták az ablakukon. Első ránézésre a Halloweenkor gyakori kísértet-bábokra emlékeztetnek. Úgy tartják, ezeknek az apróságoknak mágikus erejük van: jó időt hoznak, és megóvnak az esőtől. Japánban mindennapos jelenségnek számítanak. Főleg az Edo-korban váltak népszerűvé, mint oly sok más babona, a városlakók körében. A gyermekek készítették a kis babákat, egy nappal azelőtt, amikorra jó időt szerettek volna. Közben ezt a sort hajtogatták: "Jó-idő papja, kérlek, had legyen holnap jó idő!" A hagyomány szerint, ha az idő jóra fordul, szemeket rajzolnak neki, felszentelik sakeval meglocsolják, és hagyják elúszni a folyóban. Napjainkban a gyerekek papírzsebkendőből vagy négyzet alakú pamut darabból csinálják, kitömik a fejet, megkötözik alatta, és kilógatják az ablakon, ha napos időt szeretnének, leggyakrabban iskolai kirándulások előtti napokon. Több helyen is kapható előre elkészített bábú, újabban már elszakadtak a hagyományos fehértől, és különböző színekben és mintákban találkozhatunk velük. Sőt! Léteznek babák, melyek például konkrét mesefigurák bőrébe bújnak. Van egy híres japán bölcsődal, melyben teru teru bōzu szerepel. Asahara Kyoson írta, és Nakayama Shinpei szerezte, 1921-ben adták ki. A szóbeszéd szerint mint sok más bölcsődalnak, ennek is van egy mélyebb, sötét olvasata. Állítólag egy pap történetéből fakad, aki egy masszív esőzéses időszakban megígérte a földművelőknek, hogy kitisztítja az időt, és elállítja az esőt, ami tönkretette a terményeiket. Mikor a pap csődöt mondott, nem sikerült napsütést hoznia, kivégezték. Azonban több japán népi történész úgy hiszi, ez a történet is, akárcsak a többi, mely a teru teru bōzu keletkezését meséli, már jóval azután keletkezett, hogy a szokás széles körben eltejedt. Talán azért, hogy megmagyarázza a bábú kinézetét, ugyanis egy buddhista szerzetesre hasonlít.

Felhőatlasz

Sziasztok

Megint itt lennék, ma másodszorra egy újabb cikkel. Ezúttal egy film ismertetővel, ami hivatalosan is a kedvencem filmem lett. De nem is szaporítom tovább a szót, kezdjük is bele a Felhőatlasz Sextet előadásába.

Pi élete és Felhőatlasz az év legnagyobb könyvadaptációs vállalkozásai közül utóbbi hiába lett csodálatos élmény, még így is erősen megosztó. Aki azt hitte volna, hogy az év legnagyobb mozifilmes regényadaptációja A hobbit, az gondolja át még egyszer a kérdést. A legdrágább és legnagyszabásúbb adaptáció lehet, hogy Peter Jacksoné, azonban idén nem egy olyan irodalmi műből készült film, melyeket korábban megfilmesíthetetlennek tartottak. Ilyen például A Pi élete vagy a Felhőatlasz. Ráadásul ezen alkotások rendezőinek; Ang Lee, Tom Tykwer, a Wachowski-testvérek nem állt rendelkezésükre 9 órás játékidő, hiszen tudjuk, hogy olyat csak A hobbit rendezője és a film marketingesei képesek lenyomni a közönség torkán. Sőt, míg A hobbit filmverziója csak a regény eseményeinek sima krónikája, addig a másik két film megvalósítása komoly kreativitást igényel. A Felhőatlasz tehát mindössze 164 perces, az alapját pedig David Mitchell érdekes szerkezetű regénye jelenti. Ha a film történetéről kellene írnunk, akkor bizony nagy bajban lennénk. Míg a pár hete általunk is véleményezett Lopott szavakban három történet futott párhuzamosan a nézők szeme előtt, addig ebben a filmben hat sztorit követhetünk figyelemmel. Ezen történetek érdekessége, hogy egy kivételével nem direkt formában elevenednek meg előttünk, hanem elbeszélésként, levélként vagy valaki elmondásában. A történetek helyszíne különböző, az időpontjuk is különböző, mindegyik más és más korban játszódik, és persze a karakterek is különbözőek. Persze azt tudni kell, hogy ennek ellenére a készítők szinte mindegyik főbb figurát ugyanazzal a színészgárdával játszattak el, így egy-egy színész, például Tom Hanks, Halle Berry, Hugo Weaving, Hugh Grant 4-6 karakter bőrében is feltűnhet.

Persze nem teljesen különálló sztorikról van szó, hiszen egy-egy konkrétan is kapcsolódik egymáshoz az elbeszélési metódus miatt, de gondolati síkon a többi is összeköthető. A Felhőatlasz történetei ráadásul hangnemükben is igencsak eltérnek, hiszen akad humoros, romantikus, drámai, sőt, rejtélyre összpontosító sztori is, van sci-fis, hidegháborús és kalandos is, abban azonban mind megegyezik, hogy nem csak a felszínüket érdemes nézni, hanem a teljes műélvezethez mögéjük is kell látni. És a film megítélése sajnos igencsak múlik azon, hogy ki mennyire akarja vagy tudja megérteni. Szó sincs arról, hogy aki megérti, annak mindenképpen tetszeni fog a film, akinek pedig nem tetszik, az hülye és az is marad, de azért azzal a csalódás elkerülésének érdekében illik tisztában lennie a nézőnek, hogy mire vállalkozik, ha belekezd a Felhőatlaszba. Például arra, hogy oda kell figyelnie a filmre. Nem olyan bonyolult megérteni a Felhőatlaszt, hiszen bár igaz, hogy a hat történet a könyvvel ellentétben párhuzamosan fut egymás mellett, de egyik sem túl bonyolult, mindegyik tökéletesen elkülöníthető. Gondot mindössze a legelején fog az jelenteni, hogy az emberre zúdul egy csomó információ, alaphelyzet és időbe telik, míg el tudjuk helyezni a szóban forgó szituációkat. De persze az sem baj, ha mindez nem történik meg, hiszen a mesék előrehaladtával a korábbi információk és történések is egyre érthetőbbé válnak, ha elsőre esetleg még homályosak lettek volna. Érdekesség, hogy a filmet Tom Tykwer és a Wachowski-testvérek szegmensenként forgatták egymástól teljesen külön, mind térben, mind időben. Ez még nem is lenne akkora baj, hiszen a különálló történeteknek nem tesz rosszat a különböző stílus, ráadásul a remek vágás segítségével nagyon jól összefűzték a látványos és szépen fényképezett sztorikat.

Kár, hogy pár tényező kizökkentheti a nézőket, például az olykor elég fura maszkok, vagy a már említett színészsokszorozás, mindkettő érdekes élmény, azonban mégsem elengedhetetlen kellék. A Felhőatlasz olykor csúnyán szájbarágós, máskor pedig meglepően homályos, mégis összességében remek filmélmény lett. Aki az elején felül a hullámvasútra az minden bizonnyal a végén úgy fog lekászálódni róla, hogy forog a feje és elsőre azt sem tudja, hogy mi történt vele, csak abban biztos, hogy valami nagyszerű dolog. Szó se róla, a végeredmény biztos, hogy meg fogja osztani a nézőket, amiben mindenképp a rendezők a ludasak, hiszen az ő dolguk lett volna az is, hogy művüket közelebb hozzák a nézőkhöz. Manapság ugyanis legyen bármennyire is elgondolkodtató és mély egy film, csakis a befogadótól függ a megítélése, s bizony ezúttal nem sok választja el a Felhőatlaszt attól, hogy üresnek és sekélyesnek bélyegezzék meg. Viszont, ha eltekintünk a véleményektől, azt senki sem tagadhatja, hogy rettenetesen ambiciózus vállalás volt a rendezők részéről a film elkészítése, s csak reménykedni lehet abban, hogy a hatalmas anyagi bukás ellenére láthatunk még a Felhőatlaszhoz hasonló nem mindennapi alkotásokat.

"Létezni annyi, mint érzékelhetőnek lenni, így önmagad megismerése csak mások szemén keresztül lehetséges. Halhatatlan életünk alakulása a szavainknak és a tetteinknek következménye, melyek egymást erősítve vezérelnek keresztül minden időn... Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz a múltban és a jelenben... és minden bűntettel, vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá."

Kimura Rei

Sziasztok

Ez alkalommal egy szintén kedvenc írómról írok, aki ráadásul egy japán nő, Kimura Rei. A Trivium könyvkiadó 2 könyvét adta ki magyarul, de még ezeken kívül vannak még, legközelebb várható könyvei a Catatan Ichiyo, Like a willow tree és a Japanese magnolia. De lássuk a két könyvet, amit eddig még nem említettem nevükön.

Japán rózsa

Japán a második világháborúban. A festői kis faluban, Matsumotoban élő két fiatal lány, Sayuri és Reiko elindul a háború sújtotta Tokióba, hogy megtalálják egyikük vőlegényét. Otthoni környezetükből kiszakadva munkát vállalnak egy kórházban, ahol szembesülnek a háború valódi arcával: Sayuri öccsét csapatszállító hajójával együtt elsüllyeszti egy amerikai tengeralattjáró, míg barátnője vőlegényét összeroncsolt testtel, haldokolva látja viszont a kórházban. Amikor barátnőjét is megöli egy amerikai bomba, Sayuri bosszút esküszik: férfinak álcázva magát kamikáze pilótának áll. A végső bevetésen azonban kudarcot vall s ellentétben kiképző tisztjével, aki egyben a szerelme is, túléli az akciót, sőt arra is fény derül, hogy tudatosan megtévesztette a császári hadsereget. A duplán szégyenteljes esemény eltusolása érdekében a katonai bürokrácia úgy határoz, hogy el kell tűnnie még a nyilvántartásokból is. Új nevet kap, száműzik vidékre, itt talál rá napjaink egy szemfüles újságírónője, akinek ha nehezen is, de lassanként megnyílik a „japán rózsa”. Kimura Rei regényében izgalmas csatáknak lehetünk tanúi, ám ezek az összeütközések egyben a japán társadalmi hagyományoknak és egy modern világnak az emberekben zajló konfliktusai, melyeket úgy tűnik az amerikai bombázók sem tudtak szétzúzni. A történet szerkezete is erre utal: ide-oda ugrál a múlt és a jelen között, miközben felsejlik előttünk egy mai ésszel felfoghatatlan kasztrendszer, ahol a nők a legteljesebb alárendeltségben éltek. Sayuri története amolyan japán „haza és szerelem” eposz, melyben a legősibb túlélési ösztönök, egyfajta szellemi emelkedettség és egy fájdalmas, lemondásokkal terhelt gyönyörű szerelem képét rajzolja elénk a szerző.

Pillangó a szélben

Tojin Okichi, aki akarata ellenére az első amerikai konzul ágyasa lett Japánban. Okichi 1841-ben látta meg a napvilágot egy kis Japán faluban. Kivételes szépség volt, ezért az apja gésának szánta. A lány el is kezdte kitanulni a mesterséget, majd egyik hazalátogatása alkalmával megismerkedett egy asztalossal, akivel szerelmesek lettek egymásba. Meg is történt az eljegyzésük, de aztán partra szálltak az amerikaik hajói és Japán térdre kényszerült. Shimoda kis halászfalu Japánban, a 19. század második felében. A falu szegény lakóinak legfőbb gondja az évenként lecsapó tájfun. Most azonban a történelem vihara is rájuk zúdul. Itt száll partra az amerikai hadiflotta, és az ország megnyitását követeli. Konzulátus nyílik, s az élére az idős vörös óriás, Towsend Harris kerül. Az anyák féltik leányaikat a hús örömeit követelő „idegen ördögöktől”. A túl szépnek született Okichi meggondolatlanul a főutcán megy haza a fürdőből, Harris megpillantja, és tűzön-vízen, vőlegényen átgázolva magának követeli. A soogun elfogatja a lányt, aki végül az erőszaknak engedve a konzul ágyasává lesz. Így Japán is előnyösebb feltételeket csikarhat ki Amerikától. A falu lakóit ez legkevésbé sem érdekli. Az ő szemükben Okichi szajha, az idegen ágyasa. Az érzékeny Okichi életét derékba töri, hogy néhány évig a konzul használja, majd hazaköltözésekor mint kidobható szemetet elhajítja. Távozása után becsületesen, önállóan szeretne élni régi nagy szerelmével. Egy nőnek azonban nem bocsátanak meg egykönnyen a férfivilágban, és a múlt szorítása mindennél erősebb. Pontos és alapos korrajz ez a regény is, akárcsak a 2010-ben megjelent Japán rózsa. Néha egy-egy finom hasonlat futama a sorok között, mintha Okichi pengetné bánatosan samisenje húrjait. Megérzések, jósálmok, hiteles japán misztika, egy túlérzékeny, képzelgésre hajlamos lélek nem e világi fogódzói az olvasó lelkét is mindvégig megpengetik.

Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú

Sziasztok

Tudom, hogy furcsának, nevetségesnek és képtelennek fogjátok tartani, de igen, tényleg létezik a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú. Amikor a barátnőimmel megtudtuk, mi is halálra röhögtük magunkat, ezért úgy gondoltam veletek is megosztom ezt az élményt.

A Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú (LRE) egy vallásparódia istennője, aki paradox módon egyszerre láthatatlan és rózsaszín. Az LRE az istenhívők vallásos meggyőződéseinek, „vakhitének” karikatúrájául szolgál. A szatíra a hitet elsősorban episztemológiai, logikai szempontból kritizálja, de hozzánőttek más elemek is. A többség egyetért abban, hogy ebben az álistenségben valójában senki nem hisz igazán. A vallásosak hitének kritizálására vagy nevetségessé tételére mégis elterjedt dologgá vált, hogy egyesek, elsősorban ateisták, az egyszarvú hívőinek vallják magukat. Az első írásos utalás a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúra a Usenet alt.atheism hírcsoportjában jelent meg először 1990 és 1992 között. Elsősorban az internetes kultúra segítségével vált ismertté, az alt.atheism hírcsoporton kívül előfordul még fórumokon, illetve több, róla szóló weblapon. Lényege az, hogy arra emlékeztesse a hívőket, hogy az ő igehirdetésük valószínűleg pont olyan hiteltelen és komolytalan az ateisták szemében, mint mikor egy ateista prédikál a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúról, a következő idézet rávilágít a paródia lényegére:

 „A Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú óriási spirituális erővel bíró lény. Tudjuk ezt, hiszen képes láthatatlan és rózsaszín lenni egyszerre. Mint minden vallás, a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú Hit is egyszerre alapul a józan észen és a hitbéli meggyőződésen. Hisszük, hogy rózsaszín és az eszünkkel tudjuk, hogy láthatatlan, mivel nem látjuk.”

Gyakran mutatnak rá, hogy láthatatlansága miatt lehetetlen bebizonyítani, hogy a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú nem létezik, ugyanúgy, mint ahogy Isten létezését sem lehet tudományos módon cáfolni. A rajta alapuló paródia része, hogy meghatározó sajátosságai, azaz a „láthatatlanság” és a „rózsaszínség” a „hívők” szerint következetlenek és ellentmondásosak. Követői gyakran humorosnak tartott vitákba bonyolódnak egyéb tulajdonságait illetően, például hogy teljesen láthatatlan-e, vagy esetleg megjelenik a benne hívők számára. A gyakran gyötrelmes viták során az ellentétes nézetek képviselői néha egészen bonyolult okfejtésekbe bocsátkoznak, ami a sok vallásra jellemző hitviták egyfajta paródiája kíván lenni. Ennek ellenére mégis sikerült már megegyezésre jutni néhány tulajdonságáról, általában a leghumorosabbnak tartott, vagy legmeghökkentőbb változatok nyernek általános elfogadottságot. Például többé-kevésbé elfogadott, hogy kedveli a sonkás és az ananászos pizzát, bár néhány vegetáriánus szerint az LRE vegetáriánus, így mindenképpen az ananászos és a gombás pizzát részesíti előnyben. Az ananászt illetően mindenképpen egyetértés van, ahogy abban is, hogy a szalámit ki nem állhatja.

„Általánosan elfogadott az is, hogy az LRE zoknikat visz maga mellé a mennybe, amely megmagyarázza, miért tűnnek el olyan gyakran. A zokniknak a szennyesből való mennybemenetele különböző elméletek szerint jó vagy akár rossz jel is lehet.”

Carl Sagan a Korok és démonok című könyvében megjelent írásában megfogalmaz egy, a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvúhoz hasonló ötletet: „Tűzokádó sárkány lakik a garázsomban.” Az írásban a szerző garázsában egy láthatatlan, anyagtalan, hideg lángot okádó sárkány lakik, melyet semmilyen műszerrel vagy módszerrel nem lehet érzékelni.

A rózsaszín egyszarvúk hozzanak nektek szép álmokat és ananászos pizzát.